StirlitzBlog

Igen ezt választotta. Szibéria túl zsúfolt, izgatott, zaklatott volt számára. Az eszkimók befogadták, megszerették Stirlitzet. Az eszkimók mit sem tudtak a II. Világháborúról, oda ahol ők laktak csak tudósok mertek menni, meg egy pár titkos amerikai támaszpont volt ott mélyen belevájva a jégbe. Időről időre egy-egy forgatócsoport is elvetődött feléjük, de az eszkimók távol tartották magukat az efféle zajos barbároktól. A politika messze elkerülte ezt a helyet, a politikusokat megették. Ősi eszkimó tapasztalat volt, hogy a politikusok mája nagyobb, zsírosabb, édesebb, mint az átlagemberé, ébreszt egy olyan kis diós-mandulás benyomást, mert a politikusok jobb piákat tolnak. Itt is van ám élet, de még milyen! Esténkét amikor a jó fagyasztott-füstölt fókavacsora után, valahogy lehámozta magáról vendéglátója gyanús-dús illatú feleségét, aki még soha életében nem fürdött fürdőkádban, csak lékben - élt. A télben...
Nem is borotválta. Szilikon sem volt benne. Sehol. Ha ezt a nőt eltemetik, és valakik kiássák egyszer sokára, nem fognak megmagyarázhatatlan célzatú, de bizonyára szent szilikonzacsikat találni a csontjai közé gabalyodva. Nyílván az arasznyi (és Stirlitznek azért volt arasza vagy húsz centi) hónalj- és ágyékszőrzeten elgondolkodnak majd, mert a korra ez nem annyira jellemző, de a szent szilikonzacsik hiánya valószínűleg nagyobb érdeklődést ébreszt majd.

Hosszú hányattatás után, amit most nem akarok részletezni, mert semmi különös nem történt (néhányszor meg akarták ölni, párszor rálőttek, ilyesmi), Stirlitz végre ismét kedves szaunájában ült, ezer kilométerekre a a buziktól, meg a náciktól, meg a többi nyomorult emberi szeméttől, amivel tele van a világ. A buzin Stirlitz nem a homoszexuálisokat értette, hanem azokat az exhibicionista szarháziakat, akik csak a szerzésben, a hatalomban találnak örömet, és állandóan nézőközönségre van szükségük ahhoz, hogy értelmét lássák egyébként nyomorult, és lényegében jelentéktelen létüknek. Azokat a sunyi görényeket, akik már a suliban is loptak, gyengék előtt verték a még gyengébbeket, és másra próbálták kenni saját elcseszett kísérleteiket a figyelemfelkeltésre,  ha lebuktak. Akiket nem értett, de már a suliban is megvetett, mert primitívek és buták voltak, mint a főd sara. Keze szinte megállás nélkül szórta a vizet a forró kövekre, nem kapott levegőt, és a levegő, amit nem kapott, az is tűzforró volt, úgyhogy állandó köhögéssel küzdött. Meg légszomjjal. A bőrére csapódó pára perzselt. Ömlött róla a víz. Vagy az izzadtság, ki tudja. Ezt még Stirlitz sem tudta.

Erről a szaunáról eszébe jutott a fiatalsága, eszébe jutott Tatjana, eszébe jutott az első pár szaunaélménye, a kor, az idő, ami végleg elmúlt. Milyen friss és milyen gyönyörű volt akkor Tatjana! Milyen üde...

Sirlitz elnézte ezeket a tömve-jó-a-liba fejeket, amint öntudatosan tömték magukba a libamájat és szenvtelen arccal mondogatták: így volt ez száz éve is, így volt ez kétszáz éve is, így volt ez háromszázéve is. Nos, emlékezett Stirlitz, háromszáz éve még létezett a rabszolgaság, háromszáz éve még le lehetett mészárolni népeket, háromszáz éve még simán kihívhattam volna párbajra az ilyeneket, hogy a vérükben fürödjek, hátha az jót tesz a csúznak, mert az kegyetlenül kínoz már ebben a korban. Háromszáz éve kétségtelenül sokkal jobb volt.
Ma azonban a japánoknak és a norvégoknak lassan le kell szokniuk a bálnavadászatról, és a déli államokban is le kellett szokni a rabszolgatartásról, meg hogy külön budiba járassák a színesbőrű embereket. Mert a világ változik. Persze nem azok miatt változik, akik öntudattal tömik magukba a kényszertömött libák máját, falják a bálnalevest és a sült cápauszonyt, annyit, hogy a Föld élővilágának több mint egynegyede eltűnt 1970 óta, mert ezek élvezetekre, kényelemre, vagyonra vágynak. Ők csupán a haszonélvezői a változásoknak. Ők a jellemesek, akik csak utasai az életnek, és utaznak akár azon az áron is, hogy szenvedést okoznak az élvezeteikkel, hogy a saját gyerekeik elől élik fel a világot, hiszen ők maguk ezt már úgysem érik meg.

Valamikor réges-régen rengeteg ember elveszítette a megélhetését, amikor felszabadították a rabszolgákat, és sokakat felháborított, amikor törvényben tiltották meg a párbajokat, mert az ilyen tömve-jó-a-liba lények most megússzák, hogy Stirlitz a vérükkel próbálja kezelni a csúzát. Egyes angol és más nemzetiségű emberek nagyon fel voltak háborodva, midőn a helyiek visszakövetelték tőlük a földjeiket, amiket már majd' egy évszázada magukénak tekintettek ezek az angolok és más nemzetiségű emberek. Valamikor hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy egyik ember nem lehet a másik ember tulajdona, beszélő gépe. Valamikor ez eretnek gondolatnak számított. Ez van.

 

Stirlitz tudta, hogy így van. Stirlitz azt is tudta, hogy ma 2008-at írunk, és pillanatnyilag a XXI. században élünk, bár a tömve-jó-a-libáknak ez nem jelent semmit. Ők úgy gondolják, nyugodtan élhetnek ma is több száz évvel ezelőtt, semmi gond. Semmi gond, ha az utcát ellepik a hajléktalanok, csak a buszra ne szálljanak fel, az autójuk elé ne álljanak, meg egyáltalán az ő szemük elé ne kerüljenek, mert nekik joguk van élni, és élvezni a létet, a hajléktalanoknak, és a tömésre szánt libáknak pedig nincs joga őket ebben zavarni. Vegyék el ők is a magukét, vagy tartsák a pofájukat, és vonuljanak el szépen félre megdögleni.

 

Békesség.

Stirlitzet. az olcsó, friss munkaerő fiatalos, öntelt vigyora lehangolta. Bizonyára az ősznek is szerepe volt ebben, meg annak a ténynek, hogy a szabad költözködés joga elméletileg megillette a rabszolgákat, de a munkamegtagadásért kajaelvonás járt. Stirlitz látta a kasztosodó világot, látta az új kápókat, látta az új rabszolgákat, amint lassan elnyeli őket a rendszer, ahogy olcsó konzervkaják közt válogatnak boldogan, átszellemülten, és az árakon vitatkoznak a többi rabszolgával, akik tehetetlenül tárják szét karjukat, hiszen ők csak alkalmazottak. Szar fizetésért, szar munkakörülmények közt árulnak szar termékeket. Mit nem lehet ezen érteni, vagy mit lehetne tenni? Stirlitz nem tudta, de nem is érdekelte túlzottan a dolog, inkább álmai folyásán igyekezett igazítani. Nem akart rabszolgákkal álmodni. Nem akart barakkokat látni.

Közben az új börtönőrök kinevezték az új kápókat az önként jelentkezőkből, a hasznosítható barakkokat pedig megtartották, mert a munkaerőt tárolni kellett valahol. Stirlitz ezt álmában mind látta képről képre, és semmi okot nem fedezett fel, amiért felébredne.

Stirlitz tudta, hogy álmodik és nem akart felébredni. Nem akart felébredni, és nem is érdekelte, hogy képes lenne-e rá
Stirlitz álmában sírt.

Nem csak arról volt szó, hogy a második világháború már régen véget ért, és arról, hogy a Szovjetunió, a kommunizmus - az emberiség, az ész nagy próbálkozása a szabadságra, egyenlőségre, testvériségre -, megbukott, mert az emberek néhány év béke, a nagy újjáépítések után azt mondták: szarok én a szabadságra, egyenlőségre, testvériségre, adjatok nekem házimozit, Disney Land-et, olcsó szórakozást, olcsó zabát, olcsó lakásokat, olcsó ruhákat, drága logókat, ilyesmit, és én jó fiú leszek, kefélek, szaporodok és fogyasztok. Ti meg uralkodhattok. Hogy a plebs úgy döntött, plebsként jó élni, ha azt mondják neki, plebsként jó élni. A plebs tudta, hogy emberként nehéz élni, ezért saját mintájára megteremtette az olcsóembert. Stirlitz már ismerte ezt a fajt: az olcsóember a plebejus zakóban, vagy Hugo Boss konfekció öltönyben, digi-digi-kamerával. Amerikai mosoly Armani tucatingben.

Stirlitz tudta, hogy a Thaiföldön tömeg-gyártott elegancia, nem igazán elegáns.

Stirlitz szolgálta a hazáját, de a háború végén őt is feláldozták. A hadműveletek új szakaszba léptek, már nem volt szükség Stirlitz tudására. Gépesítették a hírszerzést. Az új hírszerzők az előírásnak megfelelően kaptak egy szupermicsodát a fejükre, amiben volt fülhallgató, meg mikrofon, és minden nap körbetelefonálták a listájukon szereplő hírforrásokat, hogy van-e valami újság. Wellness hétvégét, és kínai gyártmányú, nano-technológiával készült filctollakat ígértek nekik. Időnként bedobtak pár tucat mikiegeret, digimont vagy pokemont is a hatékonyság és a spontanaitás jegyében.

 - Ahaa, értem. Hát akkor nincs mit tenni, köszönöm. A digimont is küldöm, persze. De ne nagyon reklámozd, mert tényleg limitált széria. Igen. Hát, megnézem... Pénzért talán tudok egy párat. Igen. Igen, hálistennek. Na most azt szeretném még kérni, hogy az eheti jelentést a 08UK13bé kiegészítőjén küld el, ne a dé-n. Ja. Igen. Az. Neem, neem, csak ezt most el kell küldenem a CIA-nak is, és azok a köcsög amerikaiak mindig más nyomtatványt használnak, mint Moszkva. Direkt kicseszés, szerintem. Hát igen. Igen. Hálistennek... Tessék? Igen, voltam. Ja. Megvolt. Az is, hahaha! Hát nem mondom... Nem, a szőke. Ugyan dehogy, csak sokat dolgozik. Igen, borotválja...

Született: meztelen
Elhunyt: nem hunyt el. Olyan gyorsan reinkarnálódott, hogy mindenre emlékszik. Hogy ilyen nincs? Olyan nincs, hogy ilyen nincs.
 

lelenc_kutyamento_egyesulet_kontra_apeh

...sündisznót, sündisznót,

sündisznót,

sündisznót...

...

.

[bulvár]
Stirlitz már tudta, hogy ismét igaza volt. Az erózió megállíthatatlan jelei, szaga összetéveszthetetlen. A lepusztult, megkopott szellem cenzúrába fordul, nincsenek érvei. A twa™Művek is bevezette hát azt a gondolatközlési formulát, amit pl. rubinréka is alkalmaz blogján, és amit Kádárék is nyomtak, meg mindenki, aki elment odáig, hogy már nem lehetett megmagyarázni a kritikát.

Az alábbi hsz nyomtalanul eltűnt "a for a Better Magyarland" blog kommentjei közül, még jó, hogy a szövegszerkesztő emlékezett rá:

"A munka szégyen, ahogy a semmittevés is. Árpi asziszi, a piaccal megtalálta a bölcsek kövét, csakhogy a piac sohasem volt még elégséges mérce sem, mert a piac a bóvlit favorizálja, ahogy ezt Árpi bizonyára vágja, mert a bóvliból él. A piacnak az a jó, ha valaki heti 3,5 dollárért dolgozik.
Nekem az nem jó, ha olyan emberek között kell élni, akik heti háromötvenért dolgoznak. Nem akarok egy nyomortanyán élni. (Azt hittem, ezen már túl vagyunk, felfogtuk, megértettük...)

Az emberhez méltó lét fogalmát a piac nem ismeri, soha nem ismerte, a piac a háromötvenes fizetést ismeri, meg a totális környezetrombolást. Szal minek ezt ragozni? ÁrpiMűvek löki az öntelt, süket sóderét, sulykolja a hülyeséget pézért, mint egy emberszabású, bazári politikus, aszt annyi. Ez az ő munkája, így virraszt a bányában, kapálja a kukoricát, stb.: löki a bóvlit, vásározik az ócsó, kínai-import gondolatokkal.
Semmi."

A twa™Művek szerint tehát leginkább cenzúrával javíthatjuk e savanyú hely sanyarú helyzetét: cenzúrával for Better Magyarland!
Ámen.

Megjött Gliv. Cigit hozott, és vodkát. Koskenkorvát talált csak, valami névtelen finn karcolóst, Stirlitz majd kiugrott a gatyájából. Közben kicsit beborult, szemerkélt pár csepp, a madarak is visszatértek a megszokott nótáikhoz, nem volt már akkora tavasz...

- Sebaj - gondolta Stirlitz - fognak azok még énekelni kapucsengő áriát a kedvesüknek! Aztán tovább morfondírozott a vodka tüzében elmerengve, és rájött, hogy csőbehúzták.
Szibériából jól ismerte ezeket a madarakat, minden hülye hangot megtanulnak utánozni, és beleépítenek a dalukba. Na egy ilyen szórakozott vele az előbb.
Tekintetével a lombokat kutatta, hátha meglátja köztük a madarat, közben cigit sodort. Azon gondolkozott, hogy vajon eltalálná-e innen pisztollyal azt a madarat. Egészen biztosan. A fejét. A bal szemét. Megvárná azt a pillanatot, amikor olyan okosan, madarasan néz a bal szemével, és akkor. Stirlitz gyúrta a friss dohányt, szét kellett tépkednie picire, morzsolgatni. És ez az izé itt kekeckedik vele. Ezek kekeckednek a macskával is. Minden bizonnyal nagy ünnep van macskáéknál, amikor egy ilyet elkapnak. - gondolta Stirzlitz. Az olyankor kötött macskaházasság minden bizonnyal szerencsés lesz. Macskáéknál különösen szerencsések a házasságok...
- Min gondolkozol? - kérdezte Gliv - Olyan értelmesen nézel...
- A konzervcsajokon. - bökte ki végül Stirlitz.
- Abbahagyhatnád már ezt a csajfikát, tutira azért csinálod, mert neked nincs.
- Mi nincs nekem?
- Csajod.
- Ja az nincs. Imádom a logikádat... Szóval csak kis figyelmet szerettél volna? Valamit el akarsz mondani.
- Ezt honnan veszed?
- Fogalmam sincs.

Napközben Stirlitz magányosan üldögélt a napon (Gliv valahol vodka és kubai szivar után járt gyanús barátainál), és örömmel állapította meg, hogy mégsem teljesen költöztek el a madarak ebből a városból. Madárfüttyöt hallgatott. Teljesen tavasz volt.

Aztán megismerte a madarak énekét: szirénázó mentőt, autóriszatót, meg ilyeneket énekeltek. És Stirlitz-ben elsorvadt a tavasz. A nap iszonyú atomvillanássá, az ég irtózatosan felnagyított zacskó homokká, a lét örök sorvadássá dermedt. Stirlitz magányos napozásába beszivárgott a valóság, a húsleveskockák, a zacskósleves, a szárított, tartósított, vákuum-csomagolt, génkezelt, hőkezelt, pasztőrözött, leértékelt létezés. Eszébe jutott az alma, amit nem olyan régen talált a hűtőszekrényében, és több heti ottlét után sem volt rodhadt. Kívül. Belül, másfél centi mélységtől, kész volt a gyümölcs. Stirlitz-nek egy pillanatra az jutott az eszébe, megmossa, de aztán ránézett, és azt mormogta: ezt? Minek?

A lombokon átvert a por és a szürkeség. Stirlitz porszemnek látta a bolygót, és bolygónak a porszemet. - Ezt így nem lehet! Hittel kell élnie az embernek! - mantrázott valaki, bádogdobozos mikró-megváltást az elveszetteknek, hangja versenyre kelt a szerelmes madárszirénázással. Szemben a padon egy húsz év körüli lány konzervzenét legelt, tanult, vagy konzervpasijára várt, aki majd elviszi mekibe. Nyilván őt is megütötte a tavasz.

Kicsit késve (nem igazán az úttörők között), de leesett neki, hogy költöznie kell. Víziói voltak. Hatalmas virtuális lényeket vizionált, Stirlitz digitális vetületét látta maga előtt. Épp olyan kusza volt, mint a valódi. Organikus... félkész. Félbehagyott. A közepén tartó.

Örökké.

Ami egyszer elkészült, az már az elmúlás felé tart. A készülőnek ellenben még van jövője. Stirlitz ebben valami lét szerű zöngét hallott, az örökkévalóság csendülését. Hogy is mondta Waltari? Vagy pontosabban Turms?

"Ők még mindig reszkettek, és én is remegtem, mert ugyanezt a remegést az ember soha többé nem tapasztalja életében. Kezemben életem utolsó kavicsával még egyszer dobbantottam azon a helyen, ahol majd sírom emelkedik. Ugyanakkor heves szélroham száguldott el a fejem fölött.

És nem kételkedtem többé, hanem tudtam, hogy egyszer még visszatérek. Egyszer még új testtel felkelek a sírból, és kilépek a felhőtlen égbolt alá, a viharos szélbe. Az ernyőfenyők gyantaillata lesz az orromban. Az istennő hegyének kéklő kúpja lesz a szemem előtt. Ha akkor eszembe jut, sírboltom kincsei közül csak a leghitványabb cserépkupát veszem magamhoz. A kavicsokat a tenyerembe öntöm, minden kavicsot egyenként megszorítok, és emlékezem elmúlt életemre.

Pirosra festett orcával, pirosra festett kézzel ugyanazon az úton visszatértem a városomba és a házamba. A kis kavicsot az istennő előtt álló fekete cserépkupába dobtam. Aztán eltakartam orcámat és sírtam. Én, Turms, a halhatatlan, halandó testem utolsó könnyeit sírtam el, visszavágyva életembe, amelynek a végére értem."

(Mika Waltari: TURMS, a halhatatlan földi élete tíz könyvben, Kr.e. körülbelül 520-450 között)