Napközben Stirlitz magányosan üldögélt a napon (Gliv valahol vodka és kubai szivar után járt gyanús barátainál), és örömmel állapította meg, hogy mégsem teljesen költöztek el a madarak ebből a városból. Madárfüttyöt hallgatott. Teljesen tavasz volt.Aztán megismerte a madarak énekét: szirénázó mentőt, autóriszatót, meg ilyeneket énekeltek. És Stirlitz-ben elsorvadt a tavasz. A nap iszonyú atomvillanássá, az ég irtózatosan felnagyított zacskó homokká, a lét örök sorvadássá dermedt. Stirlitz magányos napozásába beszivárgott a valóság, a húsleveskockák, a zacskósleves, a szárított, tartósított, vákuum-csomagolt, génkezelt, hőkezelt, pasztőrözött, leértékelt létezés. Eszébe jutott az alma, amit nem olyan régen talált a hűtőszekrényében, és több heti ottlét után sem volt rodhadt. Kívül. Belül, másfél centi mélységtől, kész volt a gyümölcs. Stirlitz-nek egy pillanatra az jutott az eszébe, megmossa, de aztán ránézett, és azt mormogta: ezt? Minek?
A lombokon átvert a por és a szürkeség. Stirlitz porszemnek látta a bolygót, és bolygónak a porszemet. - Ezt így nem lehet! Hittel kell élnie az embernek! - mantrázott valaki, bádogdobozos mikró-megváltást az elveszetteknek, hangja versenyre kelt a szerelmes madárszirénázással. Szemben a padon egy húsz év körüli lány konzervzenét legelt, tanult, vagy konzervpasijára várt, aki majd elviszi mekibe. Nyilván őt is megütötte a tavasz.
Stirlitzet egy hatalmas korty ütötte volna meg: nyers, fémes, durván alkoholtartalmú vodka. Az. Meg egy szivar letüdőzve. Egy fél liter vodka a szauna tüzes köveire locsolva, és a lány gőzölgő teste a tűz mellett... Az megcsapta volna keményen. A park mellett rendőrautó lassított, bentről, a sötétből, két üres szempár vizsgálta a lányt. A hatóság szemezett, lazán, lezseren, mintha a mások után való koslatást lehetne lazán és lezseren csinálni, mintha a mások életébe való beleugatást el lehetne intézni egy "én csak a munkámat végzem"-mel.
Stirlitz padja üres volt, senki nem ült már rajta.
Ez a pad soha többé nem fog Stirlitz seggével találkozni.
Ámen.
