Neeem, az a fájdalom, az mindig ugyan az volt. Az nem változott soha. Minden alkalommal ugyanaz. Amit az ember akkor érez, mikor egy másik ember eltávozik, az nem változik, annak nincs evolúciója. Valaki nincs ott többé. Számtalanszor érezzük ezt. Nem kell, hogy meghaljon, csak menjen el, ne legyen ott. Az egész kibaszott életünk erről szól, erről a nincs itt érzésről. A maradék időt elütjük valahogy, bejárunk dolgozni, bejárjuk a tengereket, bálnavadászokra vadászunk, eszünk-iszunk, vásárolgatunk meg minden, aztán búcsú, búcsú, búcsú... búcsú és várakozás. Búcsú. Két búcsú között jönnek-mennek az emberek.
Stirlitz kinézett az ablakon. Plusz öt fok van... januárban. Szibériában! Dágvány, dágvány, dágvány...
Lófaszt nem ér az egész, hogy egészen pontosan fogalmazzak. Tárgyszerűen. Széllel szembe pisálás, pusztával való üvöltözés, aztán megint egy búcsú. Az örök időre írt bölcsességek megsárgulnak, pár év alatt megpenészednek. Szétrohadnak, segget törölnek velük, eltemeti őket egy újabb adag hatalmas rakás örök életre szóló bölcsesség. A búcsú pillanatait újabb búcsúk temetik maguk alá. Elment az öreg, kinyaljuk a lakást, kiszellőztetjük az öregség szagot, kidobáljuk a bútorokat, kidobáljuk az életre szóló megsárgult bölcsességeket. A körből nincs más ösvény kifelé, mint a saját búcsúd, az utolsó búcsú, mert egyedül annak lehet eredménye, hogy nincs többé búcsú. Senkit nem érdekelnek a bölcsességek.
Valaki ott marad, a többiek elmentek, a vidám zsivaj néma csendre vált.
A csend jó. Vele kell megbarátkozni, a zsivaj elillan, a csend: úr.
- Emlékszel még, amikor Lars Turms voltál?
- Kicsoda? - Gliv teljesen másfelé járt. Túlélőgépe egy ritkábban ismételt ütközetet játszott újra vele éppen. Erre nem is emlékezett, viszonylag sima ütközet volt, nem jegyezte meg, így most improvizálnia kellett. Elég izgi volt.
- Turms. Lars Turms a halhatatlan.
- Nem - vetette oda Gliv könnyedén (már nem játszott, de nem mutatta) - Nem tudom, ki az.
- Egy korábbi életedben Lars Turms voltál, i. e. 450 körül, és halhatatlan.
- Turms... az női név? Vagy a Lars...?
- Turms. A Lars olyan, mint a Mister, vagy inkább Lord...
- Tehát férfi. Állandóan férfi... nő szinte soha. Most is ez a félig gép... Uncsi.
- Megértem. Turms, Bakunyin, Stirlitz, így reinkarnálódtál. Persze közben voltak még mások, de...
- Egy pillanat, Stirlitz az te vagy!
- Meg te is. Átmentél a nemléten, emlékszel?
- És az...
- És az trükkös dolgokhoz vezet. Nem 3549-et írunk, csak 2009-et. Az őskorban vagyunk.
Valamikor az ősidőkben élt egy huszonéves lány, aki a második gyermekét várta. Tőlem. Az első gyerek még csupa várakozás volt, csupa csoda - csodára várás. Hiszen minden nő életének értelmet ad a gyerek. (Mondják... mondták, amikor egy nő életének nem volt más értelme, mint a gyermek. Ami azt illeti abban az időben a nő életének egyetlen értelme az öröksége volt, mert gyereket akárkinek lehetett csinálni, de tapintatos kor volt, szóval a gyermeket nevezték meg. Pedig az örökség volt - fele királyság, érteeeem?) Nos, esetünkben egy már megvolt, most jött a második is, hogy értelmet adjon az életnek. Csakhogy a második is csupán egy pufók síró-, fosógép lett, egy hányásszagú puttó, a lány pedig meghalt a szüléskor, amint az annyiszor előfordul. Talán már az eső szüléskor meghalt - ki tudja? Az emberek nem törődnek az ilyesmivel, a baba csudálatos, anyuka meg mozog, beszél, jól van akkor minden rendben van, lehet kresztelni emberek, haladjunk... Valahololvastam állítások szerint a fejlődő országokban akár 30% az esély, hogy a kismama nem éli túl a szülést. Európában ez a szám jóval alacsonyabb, valahogy, úgy emlékszem, 18.000-ből egy anyuka hal meg - fizikailag. Azt, hogy lélekben mennyi, azt senki nem számolja. A depresszióról mindenki beszél, de arról nem, hány fiatal lány marad ott végleg, múlik el örökre az asztalon. Egy ráncos valami, meg egy meglett nő jön haza a kórházból.
A depresszió nem más, mint a test fájdalma azon, hogy a virgonc csikó helyett egy unalmas, a kialvatlanságtól belassult, színtelen, ízetlen valaminek kell ezentúl otthont adnia. Az anyák arcán ücsörgő lemondást mindenki megfigyelheti. A farost pultok megett tenyésző rosszindulat is ezekből a gyesről visszatért lemondónőkből burjánzik jobbára: mindennek vége. A nők sokat néznek tükörbe, ezt mindenki tudja. A tükör meg nem kegyes. Legalábbis nem annyira... Anyukának nincs kedve apukához egy darabig? Nos, apuka kedve is elég gyorsan párolog, amikor ráébred, hogy azt kell néznie, anyuka menet közben is valamit számol, fejben kivon, öszead, azon mélázik, hány zsacsi tej lehet lefagyasztva, vagy ilyesmi. Az egész menet arról szól, apunak nyilván kell, és anyu most biztosítja apu lehetőségét/hűségét. Fejben. De napról napra ugyanaz a lukas melcsialsó...
Véletlenül sem tanga.
Melcsialsó. Még alatta sincs tanga. A tangák valahol egy fiók mélyén molyosodnak, a melcsialsó alatt maximum egy másik melcsialsó van. Na jó, tűz a kupi, nyomjunk egy kis életet a műsorba, a csaj meg számolgassa otthon a köldökét, nem kell ahhoz két ember. Ez persze önzés. Disznóság. Erről van szó a faszba is! Anyuka nem is annyira van oda a kölökért, amennyire mutatja, meglegyintette a társadalmi elvárás, hogy nehogy már elvetesse, de tulajdonképpen kifejezetten utálja, mert miatta gyűrött és hányásszagú, miatta nem tud aludni most húsz évig. Ránéz a kölökre, és ott illan az élete. És utálja saját magát is, mert hát igazán: ki szerethet valakit, aki gyűrött, löttyedt, és hányásszagú, és melcsialsó? Anyuka utálja a kölköt, mert már megértette, hogy ő csupán két kiadós zacsi tej a számára, tejbár kapcsolat, és hogy most akkor már úgy hozzá van kötve a kis gügyögő idiótához, hogy jobban sohasemmi. És ebben a kötelékben neki a két zacskó tej szerepe jutott.
Mert a kölkök tényleg ekkora seggfejek, ráadásul mindenki a kölköt nézi, és idióta módon gügyög neki, mert mi mást is lehet egy gyerekkel csinálni? Blö-blö-blö... pofád befogod. Kőcumi? Eszel? Akkor aluggyá'. Az egész felnőtt környezet idióta gügyögőgéppé, meg kioktatógéppé lett, és azt sulykolja, ez a legcsodálatosabb dolog a világon. Hát persze, mi is lenne csodálatosabb, mint gügyörészni, és kárörvendően kioktatni egy lehasznált anyát? (Várd csak ki míg kamaszodni kezdenek, és majd rájössz, mire képesek ők! Maguktól! Elszabadul ám a társadalomkritika...) Anyuka akkor lehet igazán elégedett a kölökkel, ha az lehányja valamelyik gügyögő rokont. Az király. Magára valamit is adó gyerek ezt megteszi. A keményebbek, még nyolcévesen is belehánynak a nagynéni ölébe, bár akkor már kicsit necces.
- És milyen ember volt ez a Turms?
- Emberi. Csak éppen tudta, hogy halhatatlan. Mázlija volt, tudta, hogy az istenek kegyeltje, apránként megértette. Sokra nem ment vele, a sorsát épp úgy játékoskedvű, virgonc, felelőtlen istenek irányították, mint a többi emberét: neki kicsit többet adtak. Az istenek könnyen játszanak.
- És Bakunyin? Ő milyen volt?
- Örök forradalmár. Maga a forradalom. Ahol izzottak az indulatok, Bakunyin megjelent, és szította a tüzet. A korban, amiben élt az emberek nagyobb része olyan körülmények között volt kénytelen létezni, hogy lényegében mindegy volt léteznek-e.
- Ezt ismerem...
- Hétnapos munkahét, napi tizenkettő, de inkább tizenhat óra, vasárnap fél nap. Sokan voltak. Sors nélkül. Gyakoriak voltak a forradalmak, fortyogott a világ, Bakunyin meg mindenhol ott volt, ahol forradalom volt. Turms korában inkább királyok gyűjtöttek hadakat, és azok csépelték egymást, a királyokat pedig az istenek választották. Ritkán került közélük önjelölt hatalmas. De Turms tudta, hogy ennek a kornak vége. Ő volt az utolsó etruszk szent király, az utánakövetkezőket már emberek választották. Az ember választotta király nem sokat ér. Bakunyin idejében a piac választotta a királyokat. Az kicsit jobb, mint ha emberek választanak...
- Uncsi.
A tunya, tohonya bálnák, amivé jellemzően a nyanyák válnak szülés után, valójában csak azért pofáznak egyfolytában a felelősségvállalásról, felnőtté válásról, meg a többi ehhez hasonló dologról, hogy valaki vegye már ki a kezükből azt az átkozott szarógépet, amitől aludni sem lehet, és mehessenek a tükör elé megoldani a problémát, megszabadulni a hányásszagtól, a felesleges kilóktól, meg a seggfej palitól, aki mindennek az oka. Aludni egy nagyot. De ha ezt szülés előtt mondod neki? Pfujj, abcug! Szülés után? Köcsög! Hatvanévesen? Mindig ilyen marhaságokról beszéltél, igazán benőhetne végre a fejed lágya. Ez van.
Nem is kell ezzel túl sokat foglalkozni: aki szülni akar szüljön, aki köldököt számolni, számoljon, aki válni, váljék, magánügy, akit bébiszitterek hada nevel, ember lesz abból is. De! De ott a pult mögött azt a genyózást, azt be lehet fejezni! Ottan a pult mögött szépen számítógépekre kéne ezeket a banyákat cserélni, tudatosítani magunkban, hogy ilyen töttyedt fapicsák igenis léteznek, és már évezredek óta keserítik az emberiség életét. Egyetlen lételemük van: a bosszú. Teccikérteni? És az apának el kell ezt mesélnie a fiúknak, hogy értse. Különben nem apa.
Uncsi. Gliv visszatért az ütközethez. A hipertérből éppen újabb ellenséges raj lépett ki, és az idegenekre jellemző módon már abban a pillanatban nagyon kellemetlen manőverbe kezdtek. Mintha ezek a hipertérben is látnának - folyton ez jutott Gliv eszébe utólag. Mintha pontosan tudnák, a normáltérben ki, hol helyezkedik el, és hogyan, milyen irányba mozog. Mintha látnának a hipertérben is... Gliv féltette a hatóráját. Elég nagy szarban volt, ami azt illeti, de még nem volt kritikus a helyzet. A túlélés egyik alapfeltétele az észrevétlen maradás, és erre most nem volt esélye, az idegenek lőelemképző berendezései már nagyban számolták az adatait, de az ilyen azért nem rendkívüli...
Hárman voltak, akik kifejezetten rá utaztak, hárman kötelékben. Ütközetekben a veszteség általában harminckettő az egyhez arányban oszlott meg az idegenek javára, de Gliv eddig túlélt, az ő átlaga tizenkilenc öt volt, amikor a Lét* ezt az ütközetet rögzítette.
- Elszakadni, elszakadni - ismételgette magában öntudatlan. - El kell szakadni kihúzni ezt a három seggfejet az szélére, megvezetni őket, átvenni az irányítást. Önfeledten kergetőztek, szép kunkorokat, karikákat írtak le, köröztek, mint madarak az égen, keresték azt a hat órát, aztán egy alkalmas pillanatban Gliv minden energiát az első pajzsokra koncentrált és belülről egyenesen nekirontott a bal kísérőgépnek. A pajzsok bírták, mivel a sebességek összeadódtak, senkinek nem volt ideje célozni, össze-vissza ment el az a pár reflexszerűen eldurrantott lövés. Amikor a két gép között volt, Gliv adott nekik egy durva energiasokkot az EDMp-vel, aztán pajzs nélkül száguldott tovább pörögve. A sokk végzetesen alacsonyra csökkentette az energia szintet, de Gliv reményei szerint a manőver végére igen nagy sebességgel igen jó pozícióban tartott egy romboló roncsai felé, mögötte pedig három összezavarodott rendszer volt. Két másodperc múlva takarásba kerül. Ha addig nem kap találatot, ezt a kört megúszta, a telepek újratöltődnek, ismét lesz pajzsa, és a takarásból támadhat. Összesen nem több az egész, tíz-tizenkét másodpercnél, és ő van pozícióban. Ez már jobban hangzott. Határozottan jobban. Terv szerű volt...
Persze eltalálták. Egy felfoghatatlan pillanattal korábban adta le a sokkot a kelleténél, a jobb oldali vadász pozícióban maradt, és egy megalázóan sablonos fordulat után seggbelőtte. Nem is rakétát használt. A idegenek szinte soha nem használtak rakétát. Bele a hatórába. Pajzs sehol. Gliv gépének teljes bal oldala elpárolgott. Gliv baloldalának egy része elpárolgott.
Legközelebb ezt én csinálnám, sugallta a Lét, miközben mindenféle anyagokat fecskendezett Gliv testébe, kidobott egy protontorpedót, ami látványosat villant, és látszólag véletlenszerűen pörögve a romboló roncsai közé navigált. A takarásban aztán leválasztotta a pilótafülkét a vadászról, és míg az tehetetlenül tovasodródott, a pilótakabint a romboló szerteszét lebegő, felismerhetetlenné torzult szerkezeti elemei közül egy nagyobb darabra rögzítette. A kocsonya, amiben gliv sebesült teste lebegett, ahol az űrrel érintkezve meghártyásodott, gyémánt keménységű, átláthatatlan burokká dermedt. A Lét keményen dolgozott, de kifelé nem volt érzékelhető energia kibocsátás. Gliv elpárolgott bal karja amúgyi is gép volt, jóval korábban már bekapott egy ilyen találatot, de több még saját szerve is sérült. Megégett arcának bal oldala is, füle nem maradt mostmár egy se. A Lét keményen dolgozott, nagyszerű, intelligens szerkezet volt. Gliv megmenekült, a csata után két hónappal begyűjtötték tizenkét másik túlélővel együtt.
- Kuss. - mondta Gliv félhangosan, de Stirlitz nem hallotta.
*GlivBlaas Lét-nek rövidítette a testébe épült intelligens létfenntartó berendezést.
