StirlitzBlog

Hosszú hányattatás után, amit most nem akarok részletezni, mert semmi különös nem történt (néhányszor meg akarták ölni, párszor rálőttek, ilyesmi), Stirlitz végre ismét kedves szaunájában ült, ezer kilométerekre a a buziktól, meg a náciktól, meg a többi nyomorult emberi szeméttől, amivel tele van a világ. A buzin Stirlitz nem a homoszexuálisokat értette, hanem azokat az exhibicionista szarháziakat, akik csak a szerzésben, a hatalomban találnak örömet, és állandóan nézőközönségre van szükségük ahhoz, hogy értelmét lássák egyébként nyomorult, és lényegében jelentéktelen létüknek. Azokat a sunyi görényeket, akik már a suliban is loptak, gyengék előtt verték a még gyengébbeket, és másra próbálták kenni saját elcseszett kísérleteiket a figyelemfelkeltésre,  ha lebuktak. Akiket nem értett, de már a suliban is megvetett, mert primitívek és buták voltak, mint a főd sara. Keze szinte megállás nélkül szórta a vizet a forró kövekre, nem kapott levegőt, és a levegő, amit nem kapott, az is tűzforró volt, úgyhogy állandó köhögéssel küzdött. Meg légszomjjal. A bőrére csapódó pára perzselt. Ömlött róla a víz. Vagy az izzadtság, ki tudja. Ezt még Stirlitz sem tudta.

Erről a szaunáról eszébe jutott a fiatalsága, eszébe jutott Tatjana, eszébe jutott az első pár szaunaélménye, a kor, az idő, ami végleg elmúlt. Milyen friss és milyen gyönyörű volt akkor Tatjana! Milyen üde...

Tatjana friss volt és szép, mint minden fiatal lány (még azok is, akiknek a vonásain már fiatalon is pontosan látni, milyen randa sárkány lesz belőle mire betölti a harmincötöt), de igazából csak Stirlitz kedvéért tett úgy, mint aki szeret szaunázni, és közel sem volt üde. Ha Stirlitz jobban belegondolt, az a kép volt a valódi, amit teljesen véletlenül kapott el valaki: Tatjana egy balatoni kávézóban ül, fürdőruháján kék és barna nagy virágok, a fürdőruha egybe ruha, nem bikini, a fejét fogja, és rohadtul unatkozik, és dühös Stirlitzre, aki már második hete mulat. Valójában Tatjana utált mulatni, szaunázni, ööö... Stirlitz nem tudta mit szeretett Tatjana. Stirlitz már tudta, hogy Tatjana kívül-belül poros volt.

Tatjana úgy tett, mint aki mindezt szereti, de valójában csupán azért, mert Stirlitz személyében pasija volt, és meg akarta tartani. Valamennyire. Legalábbis addig, míg nem talál egy másik pasit, akin lóghat, és akinek diktálhat. Hálistennek végül megtalálta, így lekopott Stirlitzről. Ebből az egészből Stirlitz egészen jól jött ki, mert Tatjana olyan tahó módon intézte a lekopást, hogy Stirlitznek nem is kellett erőlködnie azon, hogy ne ő legyen a vérgenyó, aki elhagyta a csajt gyerekkel mindennel stb. Emiatt kicsit lelkiismeret furdalása is volt, vagyis lett volna, ha Tatjana nem úgy intézi a dolgokat, hogy ő volt az egyik ember, akit Stirlitz már életében eltemetett. Négy, hét vagy nyolc, vagy kilenc éve, hogy eltemette. Ki emlékszik már az ilyesmire?

Stirlitz már tudta, hogy ki kell mennie a szabad levegőre, mert különben szétdurran a feje a gőzben. A szíve szédületesen kalimpált, vitustáncot járt a mellkasában, ilyen durván ki tudja mikor utoljára. Valahogy kibotorkált a szabadba, szédült kissé, látomásai voltak. Gyorsan leült a szaunaépület küszöbére, és óvatosan lélegzett, hogy ne kelljen köhögnie. Kurva jó szauna!

Naszóval a küszöbön üldögélve Strilitz megértette, pontosabban átélte azt, hogy ő valójában nem is Tatjanát szerette, hanem Tatjanát és ezt az egészet egyben. A helyet, a szaunát, a szagokat, ezt a fajta életet, ezt az egészet, és Tatjana valahogy egybeolvadt mindezzel, ami most megint itt volt, de már Tatjana nélkül. Így sokkal kúlabb volt a dolog. Sokkal egyértelműbb, mert ez a mostani dolog nem akart uralkodni Stirlitzen, ez megkövetelte a magáét, és ha megkapta, akkor hallgatott.

Kurva jó szauna. Stirlitz megbékélt az istenekkel, és elfogytak a gondolatai. Csak volt, dideregni kezdett, így hát visszament a szaunába. Gondolatok nélkül ült, míg csillagokat nem látott, aztán nyakon öntötte magát egy vödör hideg vízzel, lefürdött, visszaült még, nyakon öntötte magát még egy vödör jeges vízzel, aztán csak volt. Békében a léttel, az istenekkel, a világgal, távol a seggfejektől. Végtelenül távol. Száműzetésben megint.

Szibéria, 15.10.2008

---

Update:

"- Tényleg, hol bujkáltatok? - kérdezte Tanakil. - Nagyon szenvedek, mert hiányzik a számból néhány fogam. Eszembe sem jutottak, amíg Dorieusz meg nem jegyezte, hogy bennem mint nőben semmi más hiba nincs. Tudom, hogy a türrhén orvosok elefántcsontból tudnak fogakat csinálni, amiket aranykötéssel erősítenek a helyükre. Karthágóban is vannak férfiak, akik arannyal vonatják be a fogaikat, és csillogó köveket foglaltatnak bele. De ez inkább hiúságból, semmint szükségből történik. A hátsó fogaim nem érdekelnek, hiszen az élet mindenkiét elkoptatja, annál gyorsabban, minél jobb ételt eszik, úgyhogy a rossz fogak tulajdonképpen az előkelő származás jelei. De ez nem vigasztal, mivel elöl is hiányzik néhány fogam. Ezért Dorieusz előtt most már csak a szám elé tartott kézzel merek beszélni.

Dorieusz az asztalhoz csapta ivókupáját, úgyhogy a szép serleg összetört.

- Hagyd már abba a siránkozást a fogaidról, kedvesem! - üvöltötte. - Hiszen már egyébről sem tudsz beszélni, mintha a gonosz bújt volna beléd. Tényleg nem törődöm a fogaiddal. Csak véletlenül említettem, amikor déltájban különben is fájó fejjel ébredtem, és nyitott szájjal láttalak feküdni. Voltaképpen csak jót akartam, amikor azt mondtam, hogy mint nőben semmi más hiba nincs benned. A te korodban sok nőnek talán már annyi foga sincs, mint neked.

Tanakil sírva fakadt, a festék összemaszatolta beesett orcáját."

---

Update II.:

"Dorieusz kijelentette, hogy ezen a napon keservesen megtanulta, hogy a néma feleség bizonyára a legszebb ajándék, amit az istenek férfinak adhatnak. Tanakil úgy tett, mintha nem hallotta volna, és folytatta a mondókáját:

..."

(Mika Waltari: Turms)