StirlitzBlog

Stirlitzet. az olcsó, friss munkaerő fiatalos, öntelt vigyora lehangolta. Bizonyára az ősznek is szerepe volt ebben, meg annak a ténynek, hogy a szabad költözködés joga elméletileg megillette a rabszolgákat, de a munkamegtagadásért kajaelvonás járt. Stirlitz látta a kasztosodó világot, látta az új kápókat, látta az új rabszolgákat, amint lassan elnyeli őket a rendszer, ahogy olcsó konzervkaják közt válogatnak boldogan, átszellemülten, és az árakon vitatkoznak a többi rabszolgával, akik tehetetlenül tárják szét karjukat, hiszen ők csak alkalmazottak. Szar fizetésért, szar munkakörülmények közt árulnak szar termékeket. Mit nem lehet ezen érteni, vagy mit lehetne tenni? Stirlitz nem tudta, de nem is érdekelte túlzottan a dolog, inkább álmai folyásán igyekezett igazítani. Nem akart rabszolgákkal álmodni. Nem akart barakkokat látni.

Közben az új börtönőrök kinevezték az új kápókat az önként jelentkezőkből, a hasznosítható barakkokat pedig megtartották, mert a munkaerőt tárolni kellett valahol. Stirlitz ezt álmában mind látta képről képre, és semmi okot nem fedezett fel, amiért felébredne.

Stirlitz tudta, hogy álmodik és nem akart felébredni. Nem akart felébredni, és nem is érdekelte, hogy képes lenne-e rá
Stirlitz álmában sírt.

Nem csak arról volt szó, hogy a második világháború már régen véget ért, és arról, hogy a Szovjetunió, a kommunizmus - az emberiség, az ész nagy próbálkozása a szabadságra, egyenlőségre, testvériségre -, megbukott, mert az emberek néhány év béke, a nagy újjáépítések után azt mondták: szarok én a szabadságra, egyenlőségre, testvériségre, adjatok nekem házimozit, Disney Land-et, olcsó szórakozást, olcsó zabát, olcsó lakásokat, olcsó ruhákat, drága logókat, ilyesmit, és én jó fiú leszek, kefélek, szaporodok és fogyasztok. Ti meg uralkodhattok. Hogy a plebs úgy döntött, plebsként jó élni, ha azt mondják neki, plebsként jó élni. A plebs tudta, hogy emberként nehéz élni, ezért saját mintájára megteremtette az olcsóembert. Stirlitz már ismerte ezt a fajt: az olcsóember a plebejus zakóban, vagy Hugo Boss konfekció öltönyben, digi-digi-kamerával. Amerikai mosoly Armani tucatingben.

Stirlitz tudta, hogy a Thaiföldön tömeg-gyártott elegancia, nem igazán elegáns.

Stirlitz szolgálta a hazáját, de a háború végén őt is feláldozták. A hadműveletek új szakaszba léptek, már nem volt szükség Stirlitz tudására. Gépesítették a hírszerzést. Az új hírszerzők az előírásnak megfelelően kaptak egy szupermicsodát a fejükre, amiben volt fülhallgató, meg mikrofon, és minden nap körbetelefonálták a listájukon szereplő hírforrásokat, hogy van-e valami újság. Wellness hétvégét, és kínai gyártmányú, nano-technológiával készült filctollakat ígértek nekik. Időnként bedobtak pár tucat mikiegeret, digimont vagy pokemont is a hatékonyság és a spontanaitás jegyében.

 - Ahaa, értem. Hát akkor nincs mit tenni, köszönöm. A digimont is küldöm, persze. De ne nagyon reklámozd, mert tényleg limitált széria. Igen. Hát, megnézem... Pénzért talán tudok egy párat. Igen. Igen, hálistennek. Na most azt szeretném még kérni, hogy az eheti jelentést a 08UK13bé kiegészítőjén küld el, ne a dé-n. Ja. Igen. Az. Neem, neem, csak ezt most el kell küldenem a CIA-nak is, és azok a köcsög amerikaiak mindig más nyomtatványt használnak, mint Moszkva. Direkt kicseszés, szerintem. Hát igen. Igen. Hálistennek... Tessék? Igen, voltam. Ja. Megvolt. Az is, hahaha! Hát nem mondom... Nem, a szőke. Ugyan dehogy, csak sokat dolgozik. Igen, borotválja...

Ő provokálta ki hogy deportálják. Elege volt a nagyváros zajából. Egy vidéki pártkonferencián bemutatkozott az új főkápónak, és az ezek után úgy is tett, ahogy Stirlitz gondolta és elvárta. A sematikus gondolkodású emberekkel könnyű bánni. A legtöbb ember sematikusan gondolkodik. Úgy kényelmes. Gyakorlatilag nem kell gondolkodni, előkapunk egy konzerv-gondolatot, ami valahol már bizonyított, alkalmazzuk a helyzetre, és azt mondjuk, nahát, erre a helyzetre igazán alkalmas ez a gondolatsablon! Hálistennek.

Így meg lehet úszni a saját fej használatát, és tovább lehet elmélkedni a valóban fajsúlyos témákon, hogy például a huszonöt, vagy a harminc százalékkal leértékelt Armani zakót vegye meg az ember.

Stilritz egyenruháját Berlin egyik legjobb szabója készítette méret után. Stirlitz semmi pénzért nem vett volna föl olyan egyenruhát, amit a német hadsereg készíttetett. Stirlitz tudta, mi a különbség a kettő között.

Stirlitz veszélyesnek, irányíthatatlannak mutatta magát, és az is volt. Csak máshogy. A csapda készen állt, csupán csak várnia kellett, hogy belesétáljon szegény, főokos, főkápó elvtárs/tezsvér. Vérfarok. A menedzserfasz be is szopta. Eleinte ugyan nem akart belesétálni, Stirlitz már arra gyanakodott, hogy hiába dolgozott, netán túlcsiszolta, de aztán bemutatkozott neki ott lenn, a pártkonferencián, és minden rendbejött. A kápó a lehető legrövidebb úton meg akart szabadulni tőle. A manipuláció - az egyik legrégibb fegyver, Stirlitz megnyerő modora a másik. A nagyokos szépen bele is sétált a felállított szituációba, mintha előre írt forgatókönyvet követne. Valójában előre megírt forgatókönyvet követett, csak ezt ő nem annyira tudta, mert gondolatait lekötötte, hogy akkor most a huszonöt, vagy a harminc százalékosan leértékelt Armani legyen? Kitalálta, hogy a sötétlila, a nem nagyon mélysötét lila lesz az ő színe. Nem a frigid és lehangoló, hanem a vidám és világos. Ezt olyan modernnek érezte, véleménye szerint jól ment a kékhez és a barnához is, meg a zöldhöz és a sárgához is, és egyéniséget adott neki. Megkülönböztette a többi menedzsertől (főleg, ha aranyozott menedzser-mandzsettagombokat is adnak hozzá ingyen, gyöngyházberakással), akik ötvenszázalékosan leértékelt szürke Armanit hordanak. Ő ezektől különbözött. Persze nem annyira, hogy feltűnően különbözzék, csak úgy picit. A lila, ami néha már-már rózsaszín volt, remek ötletnek tűnt. A harmincszázalékosan leértékelt, az kicsit több egyéniséget adott, mint a huszonöt százalékosan leértékelt. Az ötven nem játszik.

Nem véletlenül tanulta, gyakorolta Stirlitz évekig a manipuláció művészetét, hírszerző tiszt lévén ez volt a legfontosabb eszköze. Úgy használta, mint Bob Marley a tekerőpultot. Két szavába került, hogy deportálják. Adtak neki több véka búzát, annyit hogy éhen ne haljon úgy három hónapig, és felrakták egy Szibériába tartó vonatra. Aztán majd megoldja. Élelmes ember. Biztos talál magának megélhetést a köcsög, mit rontsa itt a levegőt? Nem nagyon ismerték ki saját főnökei sem, de meghozták helyette a döntést, amit ő már régen halogatott. Még főkápókámnak sem jutott eszébe, hogy ő az áldozat és nem Stirlitz. A főkápó egy pillanatra megingott, mert az ötven százalék, az mégiscsak ötven százalék. Egy pillanatra pánikba esett, ezzel a harminc százalékossal talán élete legnagyobb hibáját követi el, talán nem is megy a világos-lila (rózsaszín) a kékhez meg a barnához, meg a sárgához, főleg, ha nem kap hozzá ingyen eredeti kínai Rolexet, de legfőképpen az ő egyéniségéhez! Szerette volna, ha valaki megnyugtatja ezügyben, de csak ez a rezzenéstelen arcú Stirlitz-faszkalap állt itt előtte, szemében, mintha gúnyos szikrák pattogtak volna, és tőle aztán biztosan nem fogja megkérdezni. Ez a Stirlitz régimódi. Szabónál csináltatja az egyenruháját. Fogalma sincs a márkák jelentőségéről, mindarról a hallatlan kutató-fejlesztő munkáról, ami egy ötvencentes Rolexből százezres ingyenajándékot csinál. Ez egy régimódi, akadékoskodó fasz! Ki van rúgva, bassza meg, mi a faszt áll még itt?! A főkáposztafej magában nyüszített: harminc, huszonöt, vagy ötven?

***

Stirlitz a teraszon ült, előtte a gyönyörű őszi tundra. Rágyújtott egy mahorkára. A háta mögött Ludmilla csapkodta a bágyadt őszi legyeket, és hozzá úgy dohogott, mint egy dízelmotor. A fák koronáján átvert a fény, beszitálta a gyalulatlan asztalt. Stirlitz mélyen leszívta a füstöt, bent tartotta, kifújta, köhögött. Szertartás volt. Stirlitz kortyolt a söréből, kinyújtózott.
- Ludmilla aranyom, hozna még egyet? - Ludmilla pöfögése kicsit felgyorsult, átmenetileg ritmust váltott, aztán visszatért a megszokott tempóra.
Stirlitz kortyolt. Elégedett mosoly ült az arcán.

Gerilla

2008 október