Aztán felmerült itt a művészetek kérdése is, Stirlitzben ez természetesen ezzel a hírrel kapcsolatban: ”Meghalt a legendás szovjet kém” . - Hmmm, meghaltam volna? ... Már megint? Vagy megint nem én? Már megint nem én voltam? - Na ezen a lovon jött be a művészet. Az átkozott művészet. A gyűlöletes tücsök-lét. A gyűlöletes tücsök-lét, aminek gyümölcseit a tücsök halála után aztán hangyaiskolákban tanítják. Mert valahol nagyon mélyen a hangyák is tudják, hogy a hangyalét értelmetlen. Egy életen át a ló/ökör seggét bámulni, egy életen át lemenni a bányába - értelmetlen. Éppen annyira értelmetlen, mint egy életen át bejárni a hivatalba, papírokat tologatni, szarrágó, felesleges bürokratának lenni. Nyomorúságos szar. Minden hangya tudja ezt, és ettől még mélyebben gyűlöli a tücsköket. A hangyasav fegyver. A tücsöknek semmilyen fegyvere nincsen. Semmilyen háborút és gyűlöletet nem ismer, és nem ismer el. A hangya gyűlöli a tücsköt, de a hangya önmagát is gyűlöli, gyűlöli az utódait is, egyáltalán mindent gyűlöl, ebből termeli a savat.
Stirlitz kiállításon járt miután megértette, hogy mégsem ő halt meg. Úgy döntött, ilyenkor - ha már egyszer életben van, és nem tehet ez ellen semmit -, nem árt egy kis művészetet magába szívnia. Érdekes kiállítás volt, elsőre olyan, amire azt szokták mondani, "hát ilyet baze egy 5 éves gyerek is bármikor csinál, meg ez miafasz, köcs'?" Vagy: "akkor én nem beszélek magyarul, ha ezt nem értem? stb."
A sarkon befordulva Stirlitz Helsinki "galéria-utcájára" jutott. Azért kell ezt idézőjelbe tenni, mert valójában nincs ott semmiféle galéria-utca, csak egy utca, kicsit már a belváros szélén, ahol minden második, harmadik üzlet galéria. Meg ott van a helsinki-i művészellátó is. Namost, ez a sok galéria, régi házak, kénytelen-kelletlen is ilyen galéria-utca érzetet kelt az emberben így egyrakáson. Kirakatok, képek, szobrok, stb. Hát a képekről nem is tudom, mit mondjak: ügyes munkák. Ja. Cseppet sem izgalmasak, vagy valami, de, van pár ügyesen megfestett akt háturró', meg aztán mezőn heverő ló. Lóportré is van, nem korhatáros. Stirlitz itt valami orosz iskolára gyanakodott, mert ott szokás meglehetősen jó technikával kibaszott fantáziátlan, lelketlen giccset pancsolni, ahol az orosz lélek tobzódik érzékenyen a vastagon aranyozott hagymakupolák árnyékában. Na ez szokott átszivárogni időnként az ócskapiacra.
Voltak aztán valami nyilvánvalóan női-mély-érzékeny művész finomka képecskéi, amiből az egy pár lakkozott tánccipőről készült közeli volt az, ami leginkább vibrált, hányingert ébresztett. Azért azon nagyon átvert a szándék, hogy egy aggasztóan üres pasztellszín falrészre szánták, az éjjelilámpa fölé. Volt egy meglepő stílusmásolat is, okosan a kirakat közepére helyezve, hogy a szándék itt se legyen kétséges. Akt nemtudomazakárkinek a stílusában, jó színes, kitűnő állapotban, az árban bizonyosan megegyezünk.
Egészen a végén jött aztán ez a kiállítás, és Stirlitz előre sajnálta szegény alkotót, akit nemsokára nyilvánvalóan megköveznek majd, mert ilyet egy öt éves gyerek is tud tákolni. Rendben - gondolta Stirlitz - tegyünk egy öt éves gyerek elé, de egy harminc éves tánccipő-portré-festő elé is, egy marék lezúzott vakkeretet, egy másik marék szöget, némi festéket, kalapácsot, aszt tessék. Nem is kell kitalálni, az már megvan, csak tessék megcsinálni, ha már járt a levesmerő, léget préselt a tüdő, megrezdültek a hangszálak... Tessék.
Amennyiben nem sikerülne, a pofátjártatónak jár ugye az orrbaverés (kalapácsal), az öt éves gyereket meg remélhetően olyan tanárok kezébe sodorja majd a sors, akik megtanítják látni, hogy ne legyen az ő élete is olyan ostoba és nyomorult, mint hülyefasz-sehonnai szájtépő szüleinek.
Persze ez csak álom. Stirlitz pontosan tudta, hogy ez csupán álom. Ő tudta talán a legjobban. Az ő egyenruháját Berlin legjobb szabója készítette remekbe. Berlin teniszbajnokanént, még a törülközője is jobb darab volt, mint amit ma az "igényes" hangyák magukra kapnak. Stirlitz azt is tudta, hogy a hangyák ma sem igénytelenebbek, mint az ő idejében. Akkoriban is vásárba, a bazárba jártak szórakozni a népek, éppen úgy mint ma a tévét bámuló pórok. Akkor is az üres szájtépésben lelték örömüket éppen úgy, mint ma. Stirlitz tudta, hogy tízezer éve is a piacra jártak szórakozni a népek, vásári kikiáltók, bohócok, olcsó lányok, birkózók közé. Persze, hogy tudta. Mindenre emlékezett. Pontosan emlékezett arra is, hogy ezek a népek már akkor is éppen így megvetették azokat, akik jobban, tartalmasabban éltek náluk, már akkor is savat termeltek, és becsület nélküli csőcselék voltak, akiket csak a gyávaság, a félelem tartott féken. A gyengét, az elesettet meglopták, a kiszolgáltatottat elnyomták, és kihasználták. Ki ne emlékezne az iszákos történetére, aki gyermekeket küldött lopni, és betörni? Mondjuk az nem emlékszik rá, aki Pikacsun meg VV12-n, meg tótaw-maszlagon nőtt fel, mert anyuapu lusta, esetleg túl részeg volt mesélni. Esetleg apuanyunak nem volt miről mesélnie, mert olyan silány és tartalmatlan volt az élete, hogy abból nem volt mit mesélni. Fantáziája semmi, abból sem volt mit mesélni. Kitalálni sem tudott semmit, Isten ítélete szerint az lett az élete, amit megálmodni képes volt magának: a NagyBüdösSemmi. Az ilyen persze nem emlékszik a mesére, mert soha nem hallotta. Az ilyen rácsodálkozik, amikor kiderül, hogy a fasszopón, a köcsögön és a gecin kívül is léteznek még magyar szavak. Az ilyen megdöbben, amikor valaki azt állítja, hogy a Norbi egy primitív csávó, aki nem tud magyarul se írni, se beszélni, és hogy RubinRéka éppen annyira emberi, mint a mellei: két plasztikzacskónyi szilikon, a lábujjaiközt meg a beszáradt tikszar. A nemzet tornatanárai, az... Vagy a nyomorultak vámszedői.
Stirlitz állt a galériában, aztán leült. Nézte először a szobrokat, aztán a két-méter-szer-kétméteres nyersen tákolt képeket, aztán leült. Nagyon messzire járt ültében. Pontosan érezte, hogy ez a nyers tákolás mennyire hosszú és bonyolult gondolatmenet végeredménye. Szinte látta a gondolatrétegeket egymáson: vakkeret, vászon, rászögelve hullámpapír, megcsapatva kátrányszerű fekete alapozóval, és azon az ecsetvonások, és közben a festék, az anyag magas szintű ismerete, mert nem volt maszatolás keziccsókolom, disznóbőrözés SzászEdnrésen nagyüzemileg, hanem egyetlen mozdulat. Pont. Ennek ellenére egyetlen kép sem készült el két hónapnál hamarabb... Aztán ott van még a szöveg, amit Stirlitz elsőre el sem olvasott. Egyetlen egy sablon se. Nuku a nézőnek, sem az Ósan-prosibó', se a telcsiből semmi ismerős... Kész kibaszás.
A sokat olvasott értők, erre persze azt gondolják, nahát, ez nekem szól, mert íme én felismerem benne a kódot, én olvastam ám HamvasBélát, aztán összehordanak hetet-havat saját szikes kútfejükből, és megint nem nézik a képet csak egy pillanatra, hogy aztán csukott szemmel beszéljenek saját magukról. Ne tessenek tévedésbe esni, analfabéta lehet az olvasott is. Amennyiben nem érti meg a képet, nem is érdekli a kép, magát keresi, magáról beszél, nem találja, csupán csak önnön dicséretét, a dumára szóló meghívást, persze, hogy analfabéta. Perspektíva és tér nélküli senki-ember.
Stirlitz hosszasan ült a galériában jól megvolt a kiállított dolgok között, jól érezte magát. Nehezére esett kilépni az utcára, semmi kedve nem volt végigsétálni a lóportrék között, ránézni az üres emberi vázakra, kerülgetni őket. Pedig a finnek viszonylag visszafogott, a normál emberi kicsinyesség alatt alapjában jóindulatú, kicsit sótlan emberek. És nem is lopnak...
Rezzenéstelen arccal utazott Szibériáig.
