Kicsit késve (nem igazán az úttörők között), de leesett neki, hogy költöznie kell. Víziói voltak. Hatalmas virtuális lényeket vizionált, Stirlitz digitális vetületét látta maga előtt. Épp olyan kusza volt, mint a valódi. Organikus... félkész. Félbehagyott. A közepén tartó.
Örökké.
Ami egyszer elkészült, az már az elmúlás felé tart. A készülőnek ellenben még van jövője. Stirlitz ebben valami lét szerű zöngét hallott, az örökkévalóság csendülését. Hogy is mondta Waltari? Vagy pontosabban Turms?
"Ők még mindig reszkettek, és én is remegtem, mert ugyanezt a remegést az ember soha többé nem tapasztalja életében. Kezemben életem utolsó kavicsával még egyszer dobbantottam azon a helyen, ahol majd sírom emelkedik. Ugyanakkor heves szélroham száguldott el a fejem fölött.
És nem kételkedtem többé, hanem tudtam, hogy egyszer még visszatérek. Egyszer még új testtel felkelek a sírból, és kilépek a felhőtlen égbolt alá, a viharos szélbe. Az ernyőfenyők gyantaillata lesz az orromban. Az istennő hegyének kéklő kúpja lesz a szemem előtt. Ha akkor eszembe jut, sírboltom kincsei közül csak a leghitványabb cserépkupát veszem magamhoz. A kavicsokat a tenyerembe öntöm, minden kavicsot egyenként megszorítok, és emlékezem elmúlt életemre.
Pirosra festett orcával, pirosra festett kézzel ugyanazon az úton visszatértem a városomba és a házamba. A kis kavicsot az istennő előtt álló fekete cserépkupába dobtam. Aztán eltakartam orcámat és sírtam. Én, Turms, a halhatatlan, halandó testem utolsó könnyeit sírtam el, visszavágyva életembe, amelynek a végére értem."
(Mika Waltari: TURMS, a halhatatlan földi élete tíz könyvben, Kr.e. körülbelül 520-450 között)
